Az első Holnemvolt felnőtt mesemondón szerzett élményekről faggattuk a szervezőket és néhány fellépőt is.

A szervező és mesemondó; Zalka Csenge Virág (Magyarország):

Hírhatár-Újbuda: Hogyan érzed magad ezen a rendezvényen?

Zalka Csenge Virág: Nagyon remekül, egy álom valósult meg azzal, hogy ez a fesztivál létrejött. Túl vagyunk a szervezésen, túl vagyunk az előkészületeken, zajlik a fesztivál és most már nagyon jó, hiszen csak hallgatni kell a meséket.

HH: Nem lehetett egyszerű létrehozni ezt a rendezvényt itt Magyarországon, első alkalommal?

Z.CS.V. :Rengeteg munka volt vele, az biztos, szerencsére nagyon sok embertől kaptunk segítséget, nagyon sok önkéntesünk van és mindenki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy ez a fesztivál létrejöjjön. Úgyhogy nekem és sok más embernek rengeteg munkája van benne, de nagyon megérte.

HH: Többfelé megfordultál külföldön, mint mesemondó, történetmesélő. Mesélnél erről?

Z.CS.V.:Ez úgy kezdődött, hogy amikor kitaláltam, hogy mesemondó leszek, akkor engem az interneten keresztül kezdtek el tanítani külföldi mesemondók. Aztán szereztem egy ösztöndíjat, ez a Kellner alapítvány ösztöndíja volt, amivel kimentem egy évre Amerikába és ott kezdtem el először mesemondó fesztiválokra, konferenciákra járni. Az Amerikában elismert Angela Davis-el ott találkoztam. Kapcsolatokat építettem és akkortájt lett belőlem mesemondó és ezt követően sok helyen megfordultam. Európában ott voltam az első olasz nemzetközi fesztiválon, Rómában, de az Eurőpai Szövetségnek a konferenciáján is és ez utóbbira idén is ellátogatok. Birgit, osztrák történetmesélő -aki szintén itt van- meghívott Bécsbe mesélni. Ilyen kapcsolatok alakultak ki.

HH: Van tehát a mesemondásnak/történetmesélésnek egy speciális online közössége az interneten és ez segített elindulni?

Z.Cs.V.:Igen, lényegében onnan indultam el, mint történetmesélő és bátran ajánlom bárkinek, aki kedvet érez a meséléshez.

Csernik Szende székely lábbábos, mesélő (Románia/Magyarország):

HH.:Mióta foglalkozol mesemondással?

-Jaj de érdekes, erről az jut eszembe, hogy az Isten dönti el. 7 éve jöttem ide Magyarországra és a gyerekeimet az óvodába beírattuk. Telt múlt az idő és nekem olyan honvágyam volt, hogy a szívem szakadt meg. Ritkán tudtam hazajárni meg hiányzott a nyelv, a székely tájszólás. Az emberek, az ízek, a levegő, hiányzott az, amit ott megéltem és egyszer csak mesemondó nap volt az óvodában és gondoltam, megajándékozom mesével az óvodásokat és viszek székely népmesét. Fel is olvastam két székely népmesét a gyerekeknek, amit nem csak hogy ők élveztek, hanem én is nagyon.

Olyan jó érzés volt visszahallani azt a hangot. Mi így beszélünk abban a környezetben, mi így élünk ezzel a nyelvvel, ezzel az ízzel, ezzel a lélekkel. A mesék annyira tetszettek nekik és nekem is, gondoltam, hogy hát ez annyira jó, már magam előtt láttam a szereplőket, a mesébe beleéltem magam. Ezt meg kellene eleveníteni valahogy! De mivel hogy a kezemben könyv volt, ezért –itt jön a lábbábozás- egyből jött az az ötlet, hogy a nagy szoknyából kibújnak a lábaimra felhúzott bábok. Egy éjszaka alatt elkészültek a szereplők és másnap már egy lajtorján meséltem az iskolában.

Gyermekkoromban nagyon szerettem a meséket, akkor és még nagyon sokáig olvastam azokat, nagyon-nagyon szerettem élni bennük. A mesék ősi szimbólumok  és ezért van az, hogy valószínűleg a felnőttek is szeretik, nem csak a gyerekek, mert ez egy táplálék. Egyre több helyre elmentem mesét mondani, eldobtam a könyvet mert már tudtam a szöveget, belém ivódott, belém folyt mint a patak és amikor mesélek, újra kiforr a mese. Úgyhogy olyan 5 éve mesélek.

HH: Hogyan hívtak el erre a rendezvényre?

Cs.Sz. : Személyes volt a kapcsolatom, mert a Petrával, -aki a gyülekezet lelkésze- egy koncerten találkoztunk a Gödörben. Jó zene volt nagyon, táncoltunk is és ott összebarátkoztunk. Ő nagyon megörvendett nekem, hogy én mesemondó vagyok és mondta, hogy neki is van egy mesemondó barátnője, a Csenge.

MH: Mi a véleményed a már elhangzott előadásokról ezen a fesztiválon?

Cs.Sz: Nagyon jó, hogy más országokból, más kontinensekről jöttek el mesélni. Csenge mondta, hogy kint már több ilyen fesztivál van. Jó, hogy elkezdődött, hogy belekezdtünk mi is. Járok sok helyen, sok mesét mondok, utánam még a kicsi gyerek is mondja a meséket. Jó ez, hogy így összegyűltünk és külföldi meséket is hallottunk. Nagyon érdekes, mert egy a lényege: ősi szimbólumok szerepelnek bennük, amiket használnak más népmesékben is, úgyhogy hát nagyon élveztem, jó látni őket, ahogyan mesélnek.

 HH: Honnan vannak ezek a ruhák, Székelyföldről hoztad magaddal?

CsSz: Nem. A tekenyőm a nagymamámtól van, a szoknyám ott lapult a szekrényben és úgy, amikor jött az ötlet, ezeket használtam és használom most is kellékként. Ezért szoktam mondani, hogy az Istentől kaptam, mert magukat a meséket őseink fellehelték az égbe és én meg azért tudom átadni nektek, azért érzitek ti is a mesét, mert az nem csak az enyém és ezért át tudom adni, mert ez fentről jön, ez mindenkié, ez a mindnyájunké. Úgy jött az ötlet, hogy legyen egy „meseszoknya”, ott volt otthon a szekrényben a „művészszoknya”-nevet. Szép nagy kerek, drapéria, olyan mint a színház és én rávarrtam ezt a fát meg ezt a házikót, mert a legtöbb mese úgy történik, hogy vagy az erdőből indulunk el és találunk egy házikót vagy a házból indulunk el az erdőbe, úgyhogy a mesékhez nagyon jó. Van más is, ami otthonról van, ilyen a fazék, a kannát pedig Budapesten egy raszta hajú fiú adta egy fülbevalóért cserébe. Ezt a szép terítőt pedig Kapolcson vettem egy régiségkereskedőtől. A mellénykét azt nem is tudom, hogy honnan, innen-onnan. A nagymamám ezt a mellénykét varrta, ezt a székely mellénykét, ebben konfirmált mind a két nővérem meg én is. Ezt ő varrta, mert varrónő volt. Nagyon szeretek ebben mesélni, nem is tudok enélkül. Ebben a mellénykében érzem igazán a mesemondást, van ebben valami. Érzem a gyökereimet, amikor ezt fölveszem.

HH: Az előadásaid során minden érzékszerv szerephez jut, ami nagyon interaktívvá teszi a meséidet.

CsSz: Ezek úgy jöttek. Jó volt, például, amikor meséltem másképp látó gyerekeknek -úgy mondom a vak gyerekeket- és amikor elkezdtem a mesét, forogni kezdtem a szoknyában és az érintette az arcukat a gyerekeknek, olyan édesek voltak. Ők látnak, de lélekkel. Nagyon átélték a mesét és jó volt az is, amikor a murkot odaadtam nekik, megszaglászták, majd a kolbászt is. Korábban nem igazi kolbászt használtam az egyik mesémhez. Volt nálam egy rongykolbász, amit elhagytam egy előadásomon. Pont jó volt, hogy a második fellépésre már igazi kolbászt vittem, megszagolták és volt aki azt mondta, szalonna, más gyerek csak úgy nevezte: husi. Ugyanazt a mesét, ahányszor előadom, mindig más. Minden alkalommal a közönség is hozzáad a meséhez valami mást, ettől más ízű a mese. Azért jó mesélni, mert hogy neked mesélem, van, akivel megosztom, ő is egy lélek, befogadja. A mesék azért jók, mert visszahozzák ezeket az ősi érzéseket, amik természetesek.

HH: Lábita Színház-mit jelent ez a kifejezés?

CsSz: A Lábita Színház én vagyok egy személyben. Korábban kellett egy weboldalt csinálni, hogy az interneten is legyek megjelenve, hogy több ember megismerhesse ezt, amit én csinálok. Érdekes volt ez is, hogy miért lett Lábita. Kisfiammal vissza kellett mennünk az orvoshoz, mert volt egy kicsi sebecskéje a kezén és kötözésre mentünk Vácra. A doktor bácsi nagyon kedves volt, mindenről beszélgettünk, arról is, hogy én mit csinálok és mondtam, hogy én elkezdtem székely népmeséket bábozni lábbal.

De jó és mi a neve ennek?- Kérdezte az orvos.

Most keresek neki.- Válaszoltam.

Hát akkor legyen Lábita Színház, mert amikor volt a Bóbita Színház és az egyik ismerősöm benne volt.

Akkoriban viccesen azt mondogatták ők, hogy ha valaki egyszer lábbal fog bábozni, akkor nem Bóbita, hanem Lábita lesz. Ez a doktor bácsi mondta nekem Vácon és innen jött az elnevezés.

HH: A lábbábozás egyedi dolognak számít?

CsSz:Igen, hiszen még nem láttam mást lábbábozni. Én úgy szoktam mondani, hogy mesemondó és bábos is vagyok. A bábosoktól abban különbözök, hogy én lábbal bábozom meg mesélek közben. Van olyan bábos, aki csak bábozik és valaki mesél mellette. A mesemondóktól meg abban térek el, hogy bábozom. Olvastam egy könyvben, hogy régen nálunk, magyaroknál az asszonyok nagy szoknyában leültek, a gyermeket az ölükbe vették és mesélni kezdtek. Hát nem így csinálom én is? Van, amikor gyermeket én is ültetek az ölemben, hogy játsszuk a mit játszódjunk-at vagy a kopasz mező-t, ezeket. És olyan jól esik, hogy a felnőttek itt fel tudtak szabadulni, bele tudták ők is élni magukat a mesébe. Mert ugye mint mondta, nem csak gyermek műfaj ez a mese. Azt hisszük, mert el vagyunk szokva, mert a tv-ben sok minden van. Amikor mese van, akkor a gyermekeket ültetik a tv elé. A mese nagyon-nagyon jó a felnőtteknek. Én imádom  felnőtt létemre is, mert a gyermekecske itt van bennünk. Felnőttünk, de bennünk marad a gyermek lelkünk, a nyitott lelkünk és ezért tudjuk beengedni. Ezért mondom a mesék előtt, hogy súroljuk fel a lelkünket, hogy fogadjuk be, mert abban mi vagyunk, rólunk szól. Mindenkinek van egy kedvenc meséje. Keressétek elő magatokban a kedvenc gyermekkori meséteket! Nézzétek meg, hogy milyen szimbólumok vannak benne, mert az végigkísér az életeden. Nekem A bolond leány-című a kedvencem. Mesélek a fesztiválon, olyan vagyok, mint egy bolond leány, futok a bőröndömmel meg a kalapommal meg a fazékkal, eközben meg mesét mondok, amikben régi bölcsességek is vannak.

HH: Tanultad a bábozást?

CsSz: Ez így jött. Ezt nem tanultam valahol. Nekem a bábok segítenek mesélni. Megjelenítik. Van a házi készítésű szegény emberem, mindig azt a ruháját hordja, amiben megszületett. Most innom kell-mondja. Van egy mondás székelyföldön: Locsolatlan gégén egy okos szó nem jön ki.

HH: A határon túlra is jársz mesélni?

CsSzVoltam Erdélyben, udvarhelyen, gyönyörű volt, ahogy a Hargita befogadta a mesehangomat. Az csodálatos volt, meg az emberek is nagyon örvendtek nekem. Szentgyörgyön is meséltem, óvodákba mentem és Bécsben is voltam a Hungaricum Collegium-ban, a Táncfesztiválon. Sok országban vannak mesemondók, csak sajnos a televízióban nem látjuk őket, hanem személyes találkozunk velük.

César „El Wayqui” Villegaz (Peru):

HH:Mikor döntötted el, hogy történeteket, meséket osztasz meg másokkal?

Villegaz:  Körülbelül 12 éve kezdtem el mesélni. Annak idején megismerkedtem egy francia mesemondóval, aki Peruban élt. Ő a színészkedés mellett mesemondással is foglalkozott. Amikor megismerkedtem vele, nagyon megtetszett a műfaj. Korábban üzleti tanácsadóként dolgoztam, ez volt a hivatásom. Kezdetben a munka mellett mesélgettem, körülbelül másfél éve viszont már csak ezzel foglalkozom és nincs már meg az állásom a cégnél. Úgy tűnik, hogy jól megy nekem most, legalábbis nem vagyok éhes-nevet. Az én országomban vannak emberek, akik nem értik, hogy ez egy foglalkozás. Az édesanyám is kérdezte, hogy mikor megyek vissza dolgozni?

HH:Peruban kap fellépési lehetőségeket?

Villegaz : Peruban, ha valamit szívvel-lélekkel csinálsz, akkor megtalálod a lehetőségeket, hogy hol lépj föl. Különleges hely, hiszen ha nincsen valami munka, akkor az emberek kitalálnak maguknak valamit arrafelé. Európában a nemzetközi konferenciák, mesemondó fesztiválok ellenére sem könnyű fellépni.

HH:Peruban van ennek hagyománya?

Villegaz :Hagyománya van, de az, hogy valaki ebből él, olyan személy kevés van.

HH:Tehát régen is volt erre példa, akkor is létezett ilyen mesterség?

Villegaz:  Minden ősi kultúrában ez egy nagyon fontos szerep volt, aki utazott és közben történeteket mesélt a népeknek. Nagyon fontos volt az ő jelenlétük. A te telefonod legfontosabb része a memória, amire felveszed most ezt az interjút. Ha ez tönkremegy, akkor véged van. A mesélők is ehhez hasonlóak voltak, a közösségek egyfajta közös emlékezetei voltak.

HH: Mi alapján választottad ki azokat a történeteket, amelyeket elhoztál erre a fesztiválra?

Villegaz : Tavaly is jártam Magyarországon és meséltem, a tegnap elhangzott meséim a szerelem témájához kapcsolódtak. Dolgoztam már együtt Csengével, aki ismerte a munkámat és korábban együtt megbeszéltük, hogy melyek lehetnek azok a mesék, amelyek érdekesek lehetnek ezen a rendezvényen a magyar nézők számára. Miközben mesélek, látom és érzem, hogy hogyan reagál rá a közönség és előfordul az is, hogy annak ellenére, hogy nem értem magyar nyelvet, érzem, hogy milyen irányba kellene vinnem a mondanivalómat. A népmesék, amelyeknek nincsen szerzője, olyan alapigazságokat tartalmaznak, amik a nép igazságai. Szerelem, szomorúság, háború, barátság, árulás, csalódás mind megtörténnek az emberekkel és ha ilyen történeteket hallanak, azok megérintik őket, hiszen mindannyian átélték ezeket.

HH:Mi a véleményed a magyar közönségről?

Villegaz: Korábban azt gondoltam, hogy a nézők különbözőek lehetnek. Később rájöttem, hogy mindenki ugyanúgy reagál, csak akik zárkózottabban reagálnak, azok kevésbé mutatják ki az érzelmeiket és vannak, akik sokkal nyugodtabban reagálnak. Amikor tavaly idejöttem, a hallgatóság nagy része többé-kevésbé beszélt spanyolul vagy értette a spanyol nyelvet. A jelenlegi közönség soraiban csupán egy-két ember érti vagy beszéli a spanyol nyelvet, ami plusz töltetet adott az előadásaimhoz. Tavaly csináltam egy európai körutat és egy itt élő perui újságírónő szólt nekem, hogy jöjjek Budapestre. Az első magyarországi fellépésem gyakorlatilag egy magánrendezvény keretében történt, amelyre olyan személyeket hívtam el, akik beszélik vagy legalábbis értik a spanyol nyelvet.

HH: A bőrönd, amit sokszor láttunk nálad, minden fellépésedre elkísér?

Villegaz: Igen, ez a bőrönd a nagyapámé volt és 1920-ból származik. Azóta többször felújították és mivel nagyapám is foglalkozott történetmeséléssel, úgy gondoltam, hogy a hagyomány megőrzése miatt is viszem magammal minden fellépésemre. Egy, a nagyapámat ábrázoló kis képet is mindig magammal hordok, ez a két tárgy azt is szimbolizálja, hogy hozzá méltó módon igyekszem folytatni és tovább űzni a mesemondás nemes és gyönyörű mesterségét.

A fesztiválról még többet  ITT olvashat