Magyar Tiborról bárki példát vehet. Feleségével, Mónikával a Kocsis Szállón él, de ötven évesen még az iskolapadot koptatja. Egy pillanatig se adja fel.

Magyar Tibor festőművész, Szász Endre és más neves festők tanítványa. Műveiből a a Kocsis Szállón (Kocsis utca 24., a Kocsis utca 3. és 9. között található) nyílt kiállítás, amely januárig megtekinthető. A megnyitón Bellák Gábor művészettörténész méltatta a naiv művészt, utána pedig elbeszélgetett vele, ellátta hasznos tanácsokkal.

– Tizenhat évesen kezdtem dolgozni a téglagyárban. Már akkor alkottam, amikor csak tehettem, plaketteket csináltam. Rajzolni mindig szerettem. Azokat ott – mutatott Magyar Tibor a terem végében felállított tablókra – trolin és metrón rajzoltam. Annyi ilyen összegyűlt, hogy ki kellett válogatni a legjobbakat.

– Festeni hol tud?

– Az V. kerületi Cigány Kisebbségi Önkormányzat Magyar utcai helyiségében, vagy kint, a szabadban. Már, ha van mire. Ezeket a képeket pár száz forintért kapható farostlemezre festettem, de most még arra se futja. Tavaly érettségiztem Iványi Gáboréknál, és most is az Oltalomhoz járok egyéves OKJ-képzésre. Szociális gondozó leszek, reggeltől délutánig az iskolában ülök.

– Miből élnek?

– A feleségem kap 22 ezer forint szociális segélyt, amiről hamarosan le kell mondania, mert kap helyette 45 ezer forint támogatást. Emellett alkalmi munkásként takarítani jár. A szállót és a legszükségesebbeket ki tudjuk fizetni, de a művészfesték nagyon drága, nem beszélve a vászonról, a vakrámáról és a keretről.

– Vászonra szeretne festeni?

– Igen, és természet után. Amit itt lát, mind fénykép alapján festettem. Ha majd telik vászonra, először lerajzolom, amit meg akarok festeni, de nem egyszer, hanem nyolcvanszor, százszor, hogy a kezemben legyen. Most épp csak papír és ceruza áll a rendelkezésemre, de nem baj, amíg nincs más, gyakorlom a rajzolást.

Beszélgetésünket meg-megszakította egy idősödő asszony, aki örömmel csodálkozott rá, hogy a szerény férfi, akivel egy emeleten lakik, festőművész. A nevét se tudta, a kiállítás megnyitójáig csak köszönőviszonyban voltak. Az asszony ámulva nézte végig a képeket, mindegyiknél megállt, és rákérdezett, mikor, kiről készült, a művész pedig – láthatóan büszkén – megtartotta élete talán első tárlatvezetését.

Galéria -->