Sokan sokféleképpen emlékeznek a sorkatonaságra. Nekem spec semmi bajom nem volt vele. Rigóként, azaz frissen végzett főiskolásként jártam a kalocsai pampákat, ha kellett, motorként…

PSZH-val, vagyis páncélozott szállító harcjárművel kellett volna járnunk, csakhogy azok olyan állapotban voltak, hogy ki se hozhattuk őket. Voltak ugyan szovjet gyártmányú BMP-k, de azokat úgy dédelgették, hogy a mai napig kifogástalanul működnének, ha nem adták volna el őket erre-arra.

A rajban mindenkinek megvolt a maga feladata. Elöl ment a sofőr, kormány híján a levegőt markolászva. Körülötte ült a rádiós – természetesen rádió nélkül –, a parancsnok, a mesterlövész és a kiszolgáló személyzet. Utóbbi alatt a kereket és a motort kellett érteni. Mindezt természetesen teljes menetfelszerelésben. (cirka 50 kiló)

Mesterlövész szerettem lenni, mert az volt a legkönnyebb. Csak megfogtam a Dragunovot a hozzá járó három kis tárral, és mentem. Az, hogy tényleg tudok célba lőni, sose derült ki, mert nem volt célpont. (Ha volt célpont, kaptunk három lőszert az AK-47-eshez. A többség ennyivel a táblát se találta el, nekem legalább egyszer mindig sikerült.)

Néha motor is voltam. Akkor nem kellett cipelni semmit a teljes menetfelszerelésen és fegyverzeten kívül, csak hátul menni, és egyfolytában azt mondani:

– Brrrrrrrrrrrrr! Babam-babam! Brrrrrrrrrrrrr! Babam-babam!

Ha a főiskolán frissen végzett hadnagyom olvasta volna Rejtő Elveszett légióját, talán nem epedek el brummogás közben a szomjúságtól…