|
|
|
Tweet |
|
|
|
Néhány hete mutatta be nyolcadik újragondolásban a Magyar Állami Operaház Mozart Don Giovanni c. operáját. Sajnos a bemutató sem múlt el botrány nélkül, hisz a kanadai karmesternő szakmai kifogások miatt lemondta a bemutatót. A darab másik érdekessége, hogy a címszerepet az egyik szereposztásban a ház korábbi,majd sebesen leváltott megbízott vezetője Horváth Ádám énekli. Szerencsére Mozart nagyságát ezek a mellékzöngék nem képesek gyengíteni., aki éppen december 5-én hunyt el 220 esztendő előtte. Mikulás napján Kovács István bújt Don Giovanni bőrébe, a karmesteri pálca pedig Medveczky Ádám kezében volt Egy kedves kolléganőm arról írt a blogjában, hogy milyen jó is egy bizonyos komikus az ágyban, persze erősen átvitt értelemben. Na, ez az opera egy valódi lepedő akrobatáról szól, akit a honi kultúrkörben inkább Casanovaként, Don Juanként emlegetünk. Igazi hedonista, hiszen a darab elején szolgájától, Leporellótól megtudjuk, hogy majd hatszáz olasz hölgyet csábított már el, de közel száz török leány is szerepel a listáján, míg s német kultúrkörben már kétszáz feletti, a többnyire önkéntes áldozatok száma. A legjobb eredményeket mégis spanyolhonban produkált a főhős, itt ezer feletti az elcsábított bájos, szőkék, szelíd barnák, fiatalok, öregecskék száma. Da Ponte, a szövegíró a kor erkölcsi normái mentén inkább gazembernek, mint sármos szívtiprónak mutatja Don Giovannit a főhőst, ki, ha meglát egy szemrevaló fehérnépet, nem bír a vérével, legyen az gazdag , szegény, férjezett vagy hajadon. Igazi kegyetlen vadászként cserkészi be kiszemelt áldozatát, és a hölgyek többsége nem kis tud ellenállni a kísértésnek. Egyszer csak jön egy bátor hajadon, ki ország világ elé tárja a csábító személyt, meg egy másik, ki apja haláláért bosszúra szomjas és ettől kezdve látjuk , hogyan is közelg Don Giovanni számára a megérdemelt végzet. A darab rendezője Gianfranco de Bosio jegyzete szerint: „…. Ahol az ötletek burjánzása kerül előtérbe, ott háttérbe szorul Mozart zenéje és a szereplők eltávolodnak a da Ponte által zseniálisan leírt eredeti jellemüktől. Az én koncepcióm alapja megszabadítani a művet a variációk sokaságától, hogy a zene és a szereplők emelkedjenek ki abból letisztult esztétikai formában- mondhatni minimalista módon, „a kevesebb néha több” filozófiája jegyében,... A formák egyszerű megjelenítésére irányuló törekvés az esztétikai tartalomnak előnyére válik…” Valóban ilyen is lett az előadás, játékos és mulattató, amilyen a Mozart megálmodta Don Giovanni, amely világ az egyik legismertebb zeneműve, s alapstílusa a drama giocoso, azaz játékos dráma, ami nem egyszerűen komédia, de nem is sötét tragédia. Az énekesek remekül azonosulnak a megszemélyesített figurákkal, mellesleg még énekelnek is, nem is akárhogyan. Leporello, esendő, alázatos és humorral átszőtt jellem, aki a hányattatások ellenére is mindig a talpára esik. Don Giovanni alakját megformáló Kovács Istvánról el lehet hinni, hogy képes elcsavarni a hölgyek fejét, hiszen jóképű, gazdag, vakmerő és mérhetetlenül öntelt. Donna Anna erényes és bosszúvágyó, míg vőlegénye Don Ottavio a gáláns, keresztény lovagok megszemélyesítője, ki már-már bárgyú türelemmel vár szíve hölgyére. Donna Elvira, a megesett hölgy pedig bátran szembeszáll a kor előítéleteivel, miközben naivan hisz a szerelem tisztaságában. Masetto és Zerlina párosával beköltözik a józan paraszti felfogás is a színpadra, ahol ott a megbocsátás és a szeretet, de a bosszútól sem riadnak vissza. Sorten Kierkegaard Vagy-vagy című művében hosszú tanulmányt írt a Don Giovanniról. A tanulmányban megvédi azt az állítást, miszerint „Mozart Don Giovannija minden idők legnagyszerűbb művészeti alkotása”. Erről persze lehet vitatkozni, de az biztos, hogy aki a műfajjal ismerkedik annak jó, ha akár ezzel az operával kezdi, mert megjelenik benne a szerző zseniálisan kifinomult, mégis gyermeki lelke, ahogy szinte a mesék birodalmába repíti a hallgató – nézőt, sok humorral és könnyedséggel fűszerezve. A zenében pedig a dallamok olyan harmóniája szólal meg, amik a megfáradt lelket is képesek derűvel, tölteni. A fináléban, amelyben Don Giovanni elutasítja, hogy megbánja bűneit, még a filozófia mélységei is megjelennek. A jelmezek kitűnően erősítik a figurákat, talán csak a maskarák jelmeze rémisztő, ahogy hárman egyenruhában és maszkban, mint a bosszú angyalai megérkeznek a bálra. Lehet, hogy éppen ez a fenyegető megjelenés volt a cél, de talán el lehetett volna érni ezt a hatást finomabb eszközökkel is. Az alapdíszlet márványra hajazó pillérei, a boltíves kapu, a reneszánsz szobrok Róma és Itália gyönyörű palotáit idézik egészen addig, míg meg nem jelennek a szimbolikus zöldek és még szimbolikusabb paraván tükrök, amelyek kézi mozgatása összetöri az addig egységes látványt. Az ember azt gondolná, hogy színes drapériák sokkal finomabban idomulnának az alapdíszlethez. Ez a második felvonás második felére ki is derül, ekkor már színes függönyök utalnak a helyek és időpontok változására, sőt, mint kiderül az ablakok is nyithatóak. Érthetetlen, hogy ezzel az eszközzel miért nem élnek a darab többi részében, és miért használnak helyette igénytelennek látszó egyéb megoldásokat. Ennek ellenére szép előadás született, ami azok számára is kellemes estét nyújthat, akik idegenül mozognak az operák világában. ( szolcsánszky)-fotó: Kiss Tamás) Képriport a Galériában |
|
|
|