Kora este a tanítvány még újságíróként érkezett, de az első próbát – párja és ez esetben sofőrje jóvoltából – kiállta: odatalált. Aki megcsodálta a kolostor előtt meghúzódó japánkertet, a Mester által gondozott kertet, rácsodálkozott a tanítványok zászlóira, aki meghajolt Buddha oltára előtt, már csak kíváncsiságában volt újságíró, és reggel a tanítvány lépett ki a kolostorból. Akkor még nem is sejtette, hogy megkapja a bizalomnak azt a fokozatát, amit soha életében nem lesz képes meghálálni…

A kezdő tanítvány még a kávésbögre fülébe kapaszkodva kóvályog, amikor Ré már gyakorol, ezúttal az íjászatot. Elfeledett emlékek élednek fel: egy kislány vaktában nyilakat lő ki egy ház verandájáról. Céltábla nincs, a távolság a fontos.

Ezúttal van céltábla, és Ré eltalálja. Mindig. Aztán leteszi az íjat, de csak azért, hogy másikért menjen be a fegyverszobába. A tanítvány kíváncsian áll a letett amerikai katonai íj mellett, de csak akkor veszi kézbe, amikor a Mester int a szemével, hogy megteheti. Abban a pillanatban tudja, hogy esélytelen, de már kezében a másik íj. Egy igazi japán, amit a Mester készített. A tanítványnak túl nagy, de annyi kiderül, hogy ha közelebb megy és nagyon igyekszik, a nyilak célba találnak. Ré mindent elmagyaráz, és maga rögzíti a tanítvány kezén a kesztyűhöz némiképp hasonlító védőfelszerelést. Így sokkal jobb… Az meg pláne jobb, hogy előkerül egy gyerekeknek tervezett műanyag íj…

A Mester mindent megdicsér, ami sikerül, és elnézően hallgat, ha a tanítvány bénázik. Az természetes, ha valaki kezdő.

Az íjászat nem tart sokáig. A ZaZen következik, vagyis a Zen meditáció, amiben a tanítványnak még sose volt része. Magára kapja a git, és mászik fel Ré nyomában a meredek lépcsőn.

A valamikori parasztház padlásán semmi nem emlékeztet padlásra. Az ajtónyílás alacsony, hogy az is meghajoljon, aki elfelejtené, odabent pedig, egészen a Zen oltárig bordó meditációs párnák fogadják az érkezőt. A tanítvány izgul, hogy nem jön össze, de a Mesterre pillantva elönti a bizonyosság: ha Ő vezeti, a kudarc kizárt.

A meditációs teremben általában teljes a csend, de mivel a tanítvány még sose csinált ilyet, a Mester segít. Mondja, mit kel csinálni, eltereli a figyelmet a kintről bejövő zajokról, és pár perc múlva…

…nincs más, csak egy fekete folt és szavak. „A mester azonnal észreveszi, ha a tanítvány már nincs itt. Ekkor halkan mögé lép, kitapintja a megfelelő pontot a jobb lapockájánál, és megüti.”

A kezdő szólni akar, hogy itt van, de valahogy nem sikerül. Csak érzi, hogy Ré mögé áll, végigsimít a lapockáján, aztán jön a csattanás, amitől kinyílik a szeme. Miközben engedelmesen meghajol Buddha előtt, úgy érzi, az ütés helyétől tűzcsóva indult el a testében. Kész csoda, hogy nem kap lángra a párna.

A meditációnak vége, Ré vezet tovább a magánrezidendiájára.

A lépcsőház falán emlékek. Réti István, a szókimondó protokollos sose kapott állami elismerést, emberit annál többet.

– Állami elismerést magyar módra a csókosok kaptak, akik dolgoztak, azok nem – legyint mosolyogva. – Még a protokollfőnök se, pedig ő évtizedeken át sokszor reggel hattól éjfélig dolgozott. Valódi elismerésben bőven volt részem. Göncz Árpád utasításba adta, hogy mindig engem küldjenek, és amikor japánokat hívtak meg Magyarországra, csak meg kellett kérnem, hogy a Mestert is hozzák el. Sajnos épp Amerikában voltam kiküldetésen, de amikor a Mester itt volt, hazarendeltek, amit meggyőződésem szerint Buddha intézett. Évekkel később, amikor Árpi bácsit a nyolcvanadik születésnapjára szállították, épp a szemközti sávban mentem, és a pirosnál átköszöntem. Pár percre megállítottuk a forgalmat, mert kiugrott köszönni. Külügyesként Japánba Gyurcsány Ferenc kíséretében jutottam el. Akkor látogattam meg állami kocsival a Mestert, és amikor azt kértem, hadd maradhassak még egy kicsit, Gyurcsány tíz napot engedélyezett. Ez is elismerés, ahogy a rengeteg köszönő levél. Mádl Ferencét tettem ki a falra – mutat a Mester a bekeretezett levélre –, de másoktól is kaptam.

A tanítvány bután pislog. A ZaZen után nehéz visszatérni a valóságba, de túl nagy szükség nincs rá. A lépcső tetején folytatódik az álom: egy oltár, amelyen Buddha ül, alatta egy karddal. A DVD lejátszó kicsit meglepő, de van rá  logikus magyarázat: másként hogyan lehetne rögzíteni a tanítványok fejlődését?

A Mester épp edzőtáborra készül. Legendás, szinte fehérre fakult öve  felgöngyölve várakozik az ajándéknak szánt hachimakik (fejpánt –  a szerk.) mellett. Mivel a tanítvány nem megy táborba, kap egy ajándékot – és ebben a pillanatban megtudja, milyen érzés, ha megkapja, amire nem szolgált rá. Az előlegezett bizalom, ami úgy éri az embert, mint a villámcsapás, és amit soha nem lehet viszonozni.

Mielőtt úgy érezné, hogy legalább kellőképpen megköszönte (ezt nem lehet), már egy japán teaszertartás részese. Zöld tea épp, egy csipet, mert az nem való kezdőknek, de maga a szertartás tökéletes. A Mester tölt, és bemutatja, hogyan kell fogni a csészét.

A tanítvány nem szeretne sokáig maradni, csak röpke élete hátralévő részére. Az idő viszont sürget. Európai ruhába kell öltözni, ki kell pakolni a kolostort. A Mester még rövid bemutatót tart a makiwarákon és a zsákokon, aztán már csak a búcsú következik.

Ré előhoz egy íjat a fegyverszobából, és két nyíllal a tanítvány kezébe nyomja azzal, hogy vagy negyven éve készítette, és most neki ajándékozza.

Ha az, hogy kapott egy hachimakit, villámcsapással ért fel, ettől rászakadt a mennybolt. Ez az övé…? Kapott egy fegyvert, amit maga a Mester készített? A néma kérdésre igen a válasz…

A búcsú pillanatában a tanítványból előtör az újságíró. Kérdezi, hova küldheti a cikket, de a Mester csak mosolyog:

– Írsz, amit gondolsz, tökéletesen megbízom benned.

 Bizalom… Ritka, felbecsülhetetlen ajándék. A tanítvány megint érzi az égiháborút. A kolostor kapuján nem az az ember távozik, aki előző este belépett.…

Hidassy Tóth Katalin

Képgaléria--->>>